Ennek a kötetnek írásai emlékekből összeálló életmozaikot adnak. Gyerekkor, család, zene, egyetem, katonaság, munkahelyek és hétköznapi abszurditások váltják egymást – nem időrendben, hanem úgy, ahogy az emlékezet működik. A történetek hol humorosak, hol fájdalmasak, gyakran mindkettő egyszerre. A szerző nem hősként beszél magáról, hanem olyan emberként, aki sodródott, döntött, hibázott, szeretett és túlélte a saját korát. Egy őszinte, személyes hangú könyv arról, hogyan formálja az embert a család, a rendszer, a véletlen és a saját makacssága – és hogy a végén mi marad mindebből: néhány történet, néhány tanulság, és az érzés, hogy mégis volt értelme ennek az életútnak.
Halász Tibor 1955. december 11-én született Nagyváradon. Ott járt gimnáziumba, azzal párhuzamosan zeneiskolába, klasszikus gitár szakra. A temesvári egyetemen gépészmérnök lett, egyetemi évei alatt aratta első zenei sikereit. Nagykárolyba került, házasság, gyerek, munka mellett a gitározásra kevesebb, vagy semmi idő nem jutott. De játszott, együttesben, volt szólista esztrád zenekarban, és csatlakozott egy rockbandához, dalszövegeket írt. 1988-ban jött át Magyarországra, Ráckeresztúron él. Úgy határozott, a sok munka után ideje magával törődnie: dalokat ír és előadja gitár és szájharmonika kísérettel. Mozgalmas életében sok érdekes dolog történt, amely könyvet érdemel: amikor társaságban mesél, figyelemmel hallgatják. Önvallomása szerint lélekben a harmincas-negyvenes évei között maradt, az életet most sem veszi komolyan. Romániából egy háromszobás lakást otthagyva, egy hátizsákkal jött át, ezt sosem fogja megbánni.